2013. július 30., kedd

Young and beautiful

Nos. Nincs kép. Megintcsak. Nocsak.
Unalmamban megstielt írtam, ne tessék megkövezni, én is fejlődöm ám!
Meg visszatér az élők sorába, valaki megkegyelmezett neki. De ki?
Castiel pedig elveszíti minden angyali képességét. Öregedni kezd. Az idő vasfoga.
Ezzel a zenével írtam, remélem, tetszik!


Meg mosolyogva nézett Castiel fakó, vizenyősen kék szemeibe. Összetámasztotta a homlokukat, lehunyta a szemeit, arcán könnyek peregtek.
- Szeretlek örökké, Clarence – suttogta. – Én kicsi unikornisom.
Castiel a démonnő nyaka köré fonta a karjait, közelebb vonta magához. Gyógyszer- és klórszaga volt, mézillattal és mentaaromával összekeveredve. Puha flanelpizsamáján sötét foltok árulkodtak arról, hogy korábban sírt, míg Meg lent járt a kórház büféjében, némi szőlőcukor reményében.
Castiel – Clarence! – tudta, hogy az ideje rohamosan fogy. A homokszemcsék kérlelhetetlenül siettek az óra fenekére, lassan rajzolódott ki a hajdani angyal agg arcképe. Míg a démon újabb esélyt kapott az élettől, halhatatlan lényként létezhetett tovább, Castiel elvesztette minden képességét, és öregedni kezdett. Haja galambősz lett, fényes, kék szeme kifakult, opálos lett. Arcára mély barázdákat vésett az Idő.
Sam és Dean Winchester halott volt, vérrel és mocsokkal borított arcukat a végtelen megnyugvás simította ki.
Castiel nem tehetett értük semmit. Megtörten térdepelt frissen, saját két kezével ásott sírjuk mellett, a hirtelenjében összetákolt fakereszteket a mellkasához szorítva. A vállát a tehetetlenség zokogása rázta.
Ahogy teltek az évek, Meg egyre több jelét mutatta vonzalmának - Clarence –. Kósza érintések, puha pillantások, elsuttogott szavak.
Castiel tíz év elteltével letelepedett. Őszülő halántéka immár tisztán, jól érthetően üzente idejének múlását.
Meg ugyanolyan gyönyörű volt, mint találkozásuk napján. Békés mosollyal az arcán fűzte össze az ujjaikat, tisztaságát meghagyta, és segített feldolgozni a Winchesterek halálát. Ölelte és ringatta őt. Csendben vigyázott rá.
(Castiel…)
Castiel felnézett a mennyezeti lámpára. Odakintről autók tülkölésének zajai kúsztak be a résnyire ablakok táblái közt.
Meg az ágy szélén ült, kötésektől tarkított kezét az agg férfi térdén nyugtatta. Meleg pillantással nézte a ráncok barázdálta arcot, a fagyott tó színére hasonlító, opálos íriszeket, az érdes tapintású, mégis puhán szálldosó tincseket.
Felállt, kisimította a takarót, és odalépett Castiel mellé. Lehajolt, száraz bőrű arcára lehelt egy bánatos csókot. Könnyeit már régen elmorzsolta.
Castiel lassú, ragaszkodó mozdulattal karolta át a derekát. A magasított ágy jótékony segítségével Meg hozzábújhatott a melegen lüktető mellkashoz, és fejét a fejére hajthatta. Beszívta a szívfacsaróan édes méz- és mentaillatot, és lehunyta a szemeit. Összefűzte az ujjaikat, egymásba kapaszkodó kezeiket a szájához húzta némi hezitálás után, és megcsókolta.
Sokáig maradtak így.
Meg részegült szeretetét Castiel magába itta, és úgy érezte, hosszú idő óta először: hazatalált.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése